„Minél kevesebbet tud valaki, annál automatizálhatóbb”

Tavaly a Dawson és haverok premierjének húszéves évfordulója kapcsán azt nyilatkozta Kevin Williamson forgatókönyvíró, hogy ma már nem lehetne leforgatni a sorozatot. Utoljára a 80-as években született generáció ismerte a világot internet nélkül, és ennek megfelelően alakultak problémái is. Az internet elterjedése megváltoztatta gondolkodásmódunkat, mély rétegeiben hat a társadalomra. Rab Árpád, a Corvinus Egyetem docense szerint nem ez a probléma, hanem az, ha nem tudjuk kezelni a kérdést.

Rab Árpád az ELTE-n végzett etnográfus és kulturális antropológus. Doktori fokozatát a Corvinus Egyetemen szerezte, jelenleg itt tanít. Korábban dolgozott a Műszaki Egyetemen és az Óbudai Egyetemen is. Kutatási területe a digitális kultúra; az elmúlt húsz évben arra koncentrált, hogy a társadalom megértse, milyen hatásai vannak a digitális eszközöknek.

Hol tart a digitális kultúra fejlődése?

Az emberi faj mindig a kulturális változás mentén programozta újra magát. Az agy alkalmazkodik az innovációkhoz és a kulturális sokkokhoz. Egy 2000 évvel ezelőtt élt embernek teljesen más volt a valóságérzékelése, mint egy 300 évvel ezelőttinek, és az övé sem azonos a mi világlátásunkkal. Másképp magyarázták a jelenségeket, más volt az érzelmi világuk. Remek példa erre a mechanikus óra elterjedése. Azelőtt az emberek természetközeli életet éltek, nem zavarta őket, hogy a különféle órák (napóra, gyertyaóra) nem teljesen pontosak.

Azt érzékelték, hogy télen az éjszakai "12 óra" hosszabb, mint nyáron, de nem zavarta őket, mert a természet ritmusához igazodtak. A mechanikus órák bevezetésével azonban azt látták, hogy elválik az isteni idő és az emberi. Az isteni idő, amelyet a napszálltakor meghúzott harang jelzett, változott, az emberi idő viszont fix maradt. Európa elvallástalanodása nagy mértékben köszönhető a mechanikus órák elterjedésének. Az is kulturális sokknak számít, hogy ma bármelyik diák beírhatja okostelefonjába, hogy mikor ért véget az Árpád-ház kora.

Ezáltal az oktatás megszokott rendszere dől össze, hiszen a gyerek megkérdőjelezi az információ megtanulásának szükségességét. Ha nem tudja, hogy mi a különbség az információ és a tudás között, nem fogja elhinni, hogy tanulnia kell.

Az emberiség sok innovációt feldolgozott már, azonban ez az első, amely ötven évnél gyorsabban terjedt el. Eddig ennyi idő volt a biológiai tudásátadás megszokott ritmusa. A technológiát azonban az összes generáció egyszerre kapta meg, ami két nagy hazugságot eredményezett. Az egyik, hogy az első tíz évben az idősebb generáció azt mondta, nincs szüksége a digitalizációra, a másik pedig, hogy a digitális bennszülöttek születésük óta tudják használni a technológiát. Egyik sem igaz. Az időseknek is szükségük van a technológiára, a fiatalok esetében pedig nem ugyanaz ismerni a telefon telepítését, mint értékteremtően használni a technológiát. A digitális bennszülött logika szerint, ha valaki beleszületik a digitális kultúrába, akkor már tudja is használni. Ez azonban nem igaz, erre a fake news jelenség a legjobb példa. Jelenleg ugyanis még sokakból hiányzik a forráskritikus gondolkodás logikája. Azt hisszük, hogy ami le van írva, az igaz. Ez a Gutenberg-galaxisban igaz is volt, hiszen minden kinyomtatott szöveg mögött számos szerkesztő, kiadó állt. A digitális világban ez a szűrőmunka hiányzik, ám mivel a betűk nyomtatott szövegnek tűnnek, sokan ezt nem veszik figyelembe.

A jó hír, hogy elkezdődött egyfajta együttműködési folyamat a generációk között. Például a munkahelyeken egyre több olyan fiatal dolgozik, akiket a digitális kultúra már a folyamatos válaszadásra, multitaskingra trenírozott. Ők a munkahelyen találkoznak az idősebb kollégákkal, akik viszont nem szeretik, ha hétvégén rájuk írnak chaten, vagy este zavarják őket telefonon. Ebből a helyzetből mindkét fél tanul, és ennek nyomán egyre jobban tudnak együttműködni.

Miben jobbak és miben rosszabbak a digitális bennszülöttek, mint az idősebb generációk?

A digitális kultúra fő funkciója, hogy megtanítsa az embereket együttműködni egymással. Ebben feltétlenül jobbak a fiatalok. Nekik nem okoz gondot, hogy éjszaka beüljenek egy másik ember autójába, megszálljanak egy idegennél, elkérjék a fűnyírót és így tovább. Sokkal algoritmikusabban gondolkoznak. Ugyanakkor a sok technikai zavaró tényező miatt már kevésbé tudnak koncentráltan figyelni, nem képesek hosszú szöveget elolvasni, könnyebben manipulálhatók. Tény, hogy amikor a számítógép a nyolc órányi munkánkból kettőt elvégez, akkor a felszabaduló időben az emberek nem magas irodalmat olvasnak, vagy színházba mennek, hanem játszanak, facebookoznak, vagy isznak a kocsmában. Ez pedig a fiatalok esetében különösen probléma lehet, mivel saját jellemfejlődésük, értékrendjük felépítésében gyengébbek, mint a jelenlegi idősebb generációk.

Hozna példát?

A digitális kultúra átformálja például a párválasztásunkat. Korábban egy 150 fős közegben volt tíz-tíz egykorú nő és férfi, akik a közös rendezvények alatt feltérképezték egymást, és párt választottak. A digitális kultúrában szocializálódott fiatalok azonban rosszabbul értelmezik a metakommunikációs jeleket, nehezebben beszélgetnek, különösen az ismeretlenek.

A technika viszont kitermeli a választ, konkrétan a Tindert, amely éppen a kezdeti feszültségtől óv meg, mert a fiatalok már úgy léphetnek oda egymáshoz, hogy tudják, szimpatikusak a másiknak, így nincs szükség a metakommunikáció olvasására.

Probléma azonban, hogy a néhány tíz fő helyett hirtelen tízezres nagyságrendben kezdtünk el gondolkozni, és úgy tűnik, mintha végtelen lenne a választék, ezért felébred az emberben a mohóság, hogy lesz-e jobb. A digitális világ hatására egyfajta értékvesztés jelentkezik.

Hogyan tud ezen az oktatás segíteni?

Az oktatáson sokszor kérünk számon olyan dolgot, amelyet nem az okozott. Nem az oktatás hozta létre a mobiltelefont, de a gyerekek ezáltal létrejövő figyelemvesztését már az oktatás szenvedi el. Fontos lenne meghatározni minden tantárgyból, hogy mi az a minimum, ami az alapműveltséghez szükséges. Ez nagyon nehéz, mert a tudásmennyiség az elmúlt évtizedekben exponenciálisan megnőtt. Ugyanakkor a tanároknak segítségre is szükségük volna, tehát például nem tőlük kellene elvárni, hogy összeállítsanak jó tanegységeket, hanem szétküldeni az országban mondjuk az összes biológiatanárnak, hogy adott webcímről letölthető a teljes digitális tananyag, videókkal és képekkel. Vannak olyan tanárok, akik már beépítik eszközrendszerükbe a digitális technológiát, az oktatásban is egyre inkább megindulnak az intergenerációs együttműködések. Az igazi digitális pedagógia azonban még nagyon messze van.

Az oktatás komoly problémája az értékvesztés, illetve a tisztelet hiánya. De meglepő helyről érkezhet a segítség, a youtuberek felől. A fiatalok lassan elkezdik megérteni, hogy a profi videobloggerek munkái azért készülhettek el megfelelő minőségben, mert az illetők rászántak az életükből sok évet, hogy megtanulják az egyetemen vagy egyéb platformon a szükséges fogásokat. Vannak persze kivételes sikertörténetek, született bloggerek, akik sehol sem tanulták a szakmát, általában azonban róluk is ki szokott derülni, hogy ugyanannyi lemondás és tanulás van a videóik mögött, mint a profizmust lehetővé tevő egyetemi tudás mögött. Ez pedig valahol az idősebbek és a tanulás tiszteltét segít visszaállítani.

Egyébként a videobloggerek gyakran fajsúlyosabb személyeknek tűnnek, mint amilyenek valójában. Ők az új példaképek; ahogy néhány éve mindenki focista vagy rocksztár akart lenni, most a videobloggerkedés a menő. De csak egy kis társadalmi csoport számára jelentősek. Marketingszempontból fontosak, ám társadalmilag inkább azt erősítik, hogy mivel többségük felnőtt, tanult ember, ezen a csatornán is a felnőttek oktatják a fiatalokat.

Hogyan kezelhető majd a tudás átalakulása az automatizáció miatt?

A következő öt évben mindenkinek szembe kell néznie az automatizációval. Gyakorlatilag nincs olyan szakma, amelyet ne érintene a digitális változás. A jogban haldoklik a szerzői jog, a gazdaságban az e-business egy szürke zóna és így tovább. Lesz számos olyan munkarész, amelyet sokkal jobban el tud végezni egy gyors adatbázisú számítógép. Mindezek a jelenségek az emberek vágyának köszönhetők: ne kelljen foglalkozni az unalmas rutinfeladatokkal.

Jelenleg nagyon sikeresnek számítanak a programozók, mert most írjuk a kódokat. De öt év múlva az informatikai kérdések nagy részére már készen lesz a program, így a kreativitás, a kommunikáció, az ügyféligények megértése kerül majd előtérbe. És aki rendszerszinten tud gondolkozni, amely gondolkodást az egyetemen lehet megszerezni, azt alkalmazzák majd. Az élet meghozza a válaszokat. A fiatalok rá fognak jönni, hogy minél kevesebbet tud valaki, annál automatizálhatóbb feladatokat kap, és annál könnyebben lecserélhető. A piacnak nagyon kedvező, ha egy embert elég egy órára megfizetnie a nyolcórás állás helyett. Ezt a besorolást azonban csak tudással lehet felülírni. Azok a fiatalok lesznek sikerek, akik rájönnek, hogy a tudással tudnak kitörni az alávetett szerepből.

Sokan félnek az automatizációtól. Hogyan lehet ezt kezelni?

Ma a mesterséges intelligencia fejlesztése ott tart, hogy beprogramozhatom a gépbe: ha belépek a szobába, kapcsolja fel a villanyt, és ha nincs ott senki, kapcsolja le. Így, ha hazamegyek, felkapcsolódik a villany, megszólal a kedvenc zeném, elkezd sülni a tükörtojás, és máris úgy érzem, körülvesz a mesterséges intelligencia. Pedig nem csinálok mást, mint antropomorfizálok egy tudat nélküli gépet.

Ma a mesterséges intelligencia azt jelenti, hogy léteznek olyan öntanuló algoritmusok, amelyekbe miután betáplálok 10 millió reakciót, össze tud rakni további egymilliót. Tehát ha nem mondom meg, hogy szeretem a tükörtojást, de látja, hogy minden reggel azt eszem, akkor lehet, hogy amikor hazaérek, süt egyet. Ám csak akkor tárolódik el ez az adat, amikor pozitívan jelzek vissza. Félni tehát nem kell a mesterséges intelligenciától, hiszen csak a saját cselekményeinket, erkölcsi-morális berendezkedésünket tükrözi vissza a programozáson keresztül, hiszen a gépeknek nincs céljuk, csak az embereknek.

Mivel a digitalizálódás egyre mélyül, egyre több értékünk kerül át a digitális világba, és ezért a biológiai énünk is változik. Biológiai szükségleteink már nem olyan fontosak, az érzelmeinket, élményeinket megélhetjük a digitális világban. Meg kell tanulni kezelni a helyzetet, de az emberi társadalomban mindig létezett önkorrekció, így biológiai voltunk sem fog eltűnni.

A digitális kultúra válaszokat ad, vagy inkább problémát jelent?

Funkcionalista antropológiai megközelítés, hogy az emberiség mindig kitermeli a kihívásokra megfelelő választ. Bizonyos értelemben nem sokat fejlődtünk, másrészt ez a leginkább erőszakmentes század, megdupláztuk, sőt -tripláztuk az emberi élet hosszát. Ugyanakkor egészségi állapotban, intelligenciában, valóságérzékelésben óriási különbségek vannak a Föld jómódú és szegényebb területei között.

Azok a technológiák lesznek majd életképesek, amelyek a nagy társadalmi problémákra tudnak választ adni. Például nem történik változás azáltal, hogy egy gép kormányozza az autót, hiszen az emberek ugyanúgy kocsiban és dugóban ülnek. Ha viszont az önvezetés meg tudja oldani az egyenletes élelmiszer-elosztást Afrika egyes részein, választ ad a vízhiányra, vagy személyre szabottá teszi az oktatást, az egészen más kérdés.

A cikk a PC World 2019. áprilisi számában jelent meg.